AZ UTOLSÓ FOGOLYSZÍNŰ

AZ UTOLSÓ FOGOLYSZÍNŰ


Elment egy fogolyszínű
Késő délután a nyulak körül tettem a dolgomat, amikor a nyúlketrec alatt, a lábaimnál erős, kétségbeesett szárnycsattogást hallottam. Lehajolva láttam, hogy az egyik fogolyszínű tyúkunk a haláltusáját járja.
Naposcsibe korától ismertem ezt a madarat. Gödöllőről a génbankból hoztam évekkel ezelőtt, sokad magával. Féltőn gondoztuk, etettük. Figyeltük fejlődését. A kis pelyhes naposcsibéből szép madárrá fejlődött.
Már az elején gyűrűt raktam a lábára azért, mert megkülönböztetett szerepet kapott a baromfiak között. A szépségéért. Nem tudom megmondani mennyi utódja kelt ki tojásaiból, de egy biztos, hogy élete végéig szépen szolgált bennünket. Sok finom tojásából, finomabbnál finomabb étkek készültek.
A paraszt (én csak szeretnék az lenni!) különösen szoros kapcsolatban élt mindig a jószággal. Féltőn nevelte a világra jött állatait, hogy aztán együtt, éjt nappallá téve, élje velük mindennapjait. Ez a szoros együttlét aztán nyomot hagyott emberben állatban egyaránt. De mindenek előtt a paraszt lelkében! A jószágra úgy tekintett, mint hű társra. Mert jól tudta, hogy a szeretettel nevelt jószág, soha sem hagyja cserben. Soha!
Évekkel ezelőtt találkoztam először Johannes Vilhelm Jensen irodalmi Nobel-díjas dán író elgondolkodtató sorával: „Az állatokhoz menni azt jelenti, hogy haza menni.” Nagy gondolat! Megfogta a lényeget. De ezt csak az érti, aki mindennapjait a szeretett jószágai között tölti.
Rövid ideig, pár másodpercig tartott a haláltusa. A baromfiudvar minden lakója kétségbeesve figyelte társuk búcsúzását. Aztán néma csend lett. A tollas jó barát a lábaim előtt örökre megpihent. A hűvös szél lágyan borzolta a mozdulatlan teste pihetollait. Szomorú szívvel felemeltem élettelen testét és elindultam vele a kert felé. Körülöttem hangos lett minden. A tyúkok, kakasok, pulykák riadt tekintete és hangoskodása kísérte élettelen társuk utolsó útját.
A baromfiudvar lakói minden lépésemet árgus szemmel figyelték. Ásólapátot fogtam és szomorú szívvel nyomtam a fekete földbe a szerszámot. Pár percig tartott csupán, amíg megástam a sírgödröt. Keletelve. Nem tudom pontosan miért, de a kimúlt jószág testét úgy helyezem örök nyughelyére, hogy feje kelet felé mutasson. Mindig. A madarat óvatosan elhelyeztem a gödröcske alján, aztán óvatosan betakartam a porhanyó hantokkal.
A pulykák még percek múltán is fájdalmasan kiabáltak, tekintetüket a sírhant felé szegezve.

Taródi Lajos

Tetszett a cikk?

 

Kiemelt ApróHirdetések

További kiemelt ApróHirdetések »

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

-->

 

SzínesVilága cikk ajánló

További magazin cikkek »

 

Helyi látnivalók

További helyi látnivalók »

 

Helyi Programok / események

További helyi programok / események »